Járatlan utakon: Australopithecus sediba

Az Emberiség Bölcsője sosem fogy ki a meglepetésekből. Ironikus módon a dél-afrikai világörökségi helyszín két millió évvel ezelőtt inkább utolsó állomásnak számított. A területen egykor lépten-nyomon eróziós aknák tátongtak a felszínen, melyek aljából ma sorra kerülnek elő a csapdába esett állatok és emberek maradványai. Innen származnak a swartkans-i, a kromdraai-i vagy a sterkfontein-i leletek, és ilyen összefüggésben kerültek elő 2008-ban az Australopithecus sebida csontjai is. Öt évnyi kutatás után egy különleges faj anatómiáját és szokásait ismerhetjük meg. Az új eredmények arra utalnak, hogy az emberiség törzsfáján a sediba közelebb helyezkedik el hozzánk, mint az eddig megismert Australopithecus fajok.

Az emberiség bölcsője: új lelőhely – új faj

Malapa lelőhely a Dél-Afrikai Köztársaság Gauteng körzetében található. Üregrendszere a dolomit alapkőzetben alakult ki, 500×100 méter kiterjedésű, több felszínre törő, függőleges aknával. A fosszíliákat rejtő üreg eredetileg úgy 30 méter mélyre nyúlt az egykori felszínhez képest. A késő pliocén időszaka óta öt elkülöníthető üledékegység esett itt csapdába, amiket az üregben átfolyó víz rakott le. Az alsó két egység a felszínről bepergett törmelékből állt, melyeket finom rétegződésű kalcitos hordalékkőréteg pecsételt le. A hordalékkő takarón feküdt a harmadik és negyedik egység, az akna különböző részein. A harmadik egység a korábbiakhoz hasonló törmelékrétegekből állt, a negyedik, és a felette lévő ötödik viszont bőségesen tartalmazott szerves anyagokat is, köztük állatcsontokat.

Az 1920-as években mészkőkitermelés zajlott a környéken, így az üregekben szó szerint megbújó régészeti potenciál régóta ismert volt. A sedibamaradványokra azonban 2008 augusztusáig kellett várni, az ásatás ekkor érte el a 3,5 méter mélyen húzódó negyedik egységet, a megtalálás helyét. A három egyedhez tartozó csontokat egyszerre sodorta ide a víz, röviddel lerakódásuk után pedig bolygatatlan közegben indult meg fosszilizációjuk. A csontok alatti hordalékkő U-Pb kora 2.026 ± 0.021 Ma, paleomágneses jelzése pedig fordított. A beágyazó réteg polaritása normális, ezek alapján az 1,95 – 1,78 millió évvel ezelőtti Olduvai szubkronhoz tartozik. A leleteket az U-Pb koradatok, a paleomágneses vizsgálat, faunaelemzés és rétegtani megfontolások alapján 1.977 ± 0.002 Ma korúnak tartjuk. A megtaláló Lee Rogers Berger paleoantropológus és csapata volt. A népszerű beszámolók szerint a felfedezés dicsősége Berger 9 éves kisfiát illette, aki a munkálatok kezdetekor sétált oda édesapjához egy kulcscsont és egy állkapocs összekövesedett maradványaival.

Twisted Sister

A Malapa 1 hominin (MH1) a faj holotípusa, egy juvenilis egyed, fogazata alapján a felnőttkor küszöbén. Koponyájának nagy része, alsó állkapcsának töredéke, és a csontváz egyes csontjai képviselik. A paratípus (MH2) egy felnőtt nőstény, egy felső állkapocshoz tartozó fog, egy alsó állkapocstöredék, és néhány csontvázelem maradt ránk. A harmadik, felnőtt egyednek (MH4) mindössze a sípcsontja került elő.

A Science április 12-i számának hasábjain hat kutatás eredményeiről olvashatunk, melyek a kulcsfontosságú anatómiai régiókat fürkészték. Joel Irishés munkatársai (Liverpool, John Moores University) MH1 és 2 állkapcsait és fogait vizsgálták. Az Au. sediba őrlőfogain az emberekhez hasonlóan öt csücsök található. Ez a tulajdonság, egyéb fogazati jellemzőkkel együtt a dél-afrikaiAustralopithecus fajokat a kelet-afrikaiaktól elkülönülő fejlődési ágba csoportosítja. Az állkapcsok sajátságai azt is megerősítették, hogy maga asediba a szintén dél-afrikai africanus-tól különálló faj. Darryl de Ruiter (Texas A&M Egyetem) vizsgálatai az állkapcsokon szintén ezt a sajátosságot hangsúlyozzák.

Scott Williams a New York-i egyetemről MH1 csigolyáit vette szemügyre. AzAu. sediba ugyanannyi ágyéki csigolyával rendelkezett, mint az ember, viszont hosszabb és rugalmasabb volt gerincoszlopa a hát régiójában. Ilyen felépítésű a dél-afrikai Homo erectusok gerince is.

Peter Schmid a Zürichi Egyetemről inkább archaikus főemlős jellegeket figyelt meg a bordákon. A bordázat a felső részen a majmokéhoz hasonlóan összeszűkül, ellenben a Homo szélesedő, hengeres felépítésű törzsével. Érdekes módon a törzs alsó része inkább az emberre jellemző felépítéssel rendelkezik.

Ilyen kettősség figyelhető meg a felső végtagokon is, melyeket Steven Churchill és munkatársai vizsgáltak a Duke egyetemen. A karok evolúciójában fontos változás a markolás és egyéb műveletek végzését segítő anatómia kialakulása a mászó és függeszkedő funkció ellenében. MH1 egyedülállóan ép végtagcsontjai ezt az átmenetet világítják meg. A kézcsontok már a manipuláció képessége felé mutatnak, a karcsontok azonban még a pithecusokra jellemző, függeszkedést és mászást segítő arányokkal rendelkeznek.

Végül Jeremy DeSilva a Bostoni egyetemről MH2 alsó végtagcsontjairól készített mozgáselemzést. A vizsgálat egyik eredménye, hogy az internetes keresőkben Twisted Sister név alatt nem csak a legendás glam rock együttesbukkan fel, de a sediba nőstény is. Ennek oka, hogy MH2 egészen egyedi módon közlekedett. Sarokcsontjai, lábszára, térde, csípője és háta csak e fajra jellemző, sajátos formával bírt, ami természetesen sajátos mozgásban nyilvánult meg. Lábait kinyújtva használta – tehát felegyenesedve, két lábon járt a talajon. Lábfeje, térde azonban kissé befelé fordult, ma úgy mondanánk, csámpás volt (twisted). Testének súlya így mind a többi Australopithecus-tól, mind a Homo-tól eltérően oszlott el járás közben. Ez a tulajdonság arra hívja fel a figyelmet, hogy a pliocén utolsó szakaszában élt hominin fajok többféle megoldást „eszeltek ki” a két lábon járás problémájára, és talán más cselekedeteikre is. DeSilva szavaival élve, a majomszerűtől az emberszerűig vezető állomások jól ismert lineáris ábráját végleg elfelejthetjük, a hominin evolúciót több szálon futó bonyolult folyamatként kell elképzelnünk.

Az eredet kérdése

Az anatómiai vizsgálatok első szakaszának lezárultával tehát egy mozaikos tulajdonságokkal bíró faj áll előttünk. Az eddig ismert emberelődök közül az Australopithecus sediba rendelkezik a legtöbb Homo-ra jellemző tulajdonsággal, de sok tekintetben még archaikus főemlős vonásokat visel. Étrendje is ezt az átmeneti állapotot látszik megerősíteni. Amanda Henry és munkatársai a fogzománc redőiben rekedt mikroszkopikus maradványokat, fitolitokat vizsgáltak, melyek az elfogyasztott ételekből származnak. A fitolitok egy része a szavannára jellemző lágyszárú növényekből került a fogakra, de  fán termő, csonthéjas gyümölcsök nyoma is kimutatható volt. Úgy tűnik, a sedibamég erősen kötődött az erdős területekhez, de már a szavannákra is kimerészkedett. Ez tovább erősíti az anatómiai jegyekben megfigyelt mozaikosságot (és azt a feltételezést, hogy az első embereket a szavannákon kell keresni). Ez a mozaikosság egy csontvázon belül látható, nem pedig egy nagyobb populáció egyedei között oszlik meg. Vegyes anatómiai tulajdonságai miatt a fajt a kutatók ma a Homo nemzetség eredetének kérdéskörében helyezik el.

Az eredet időszakából nagyon kevés letettel rendelkezünk, így a vita első körben a fosszíliák morfológiai jegyeiből építkező taxonómia térfelén zajlik. A legkorábbi emberi (Homo) maradványok Kenyából és Etiópiából ismertek, körülbelül 2,4 millió évesek. E leletek esetében nem a kor, hanem ember voltuk vitatott, sokak szerint nem illeszthetők nemzetségünkbe. A Homo habilis és Homo rudolfensistaxonba sorolt fosszíliák mindenesetre vitathatatlanul jelen vannak 2 millió év körül is Afrikában. Az első biztosan emberi faj a Homo erectus, aminek legkorábbi maradványai 1,9 – 1,66 millió évesek: megtaláljuk Dél-Afrikában (Swartkans), Kenyában (Koobi Fora), de Gúziában (Dmanisi) és Indonéziában (Mojokerto és Sangiran) is. A probléma az a majd’ fél millió éves hiátus, ami az első biztosan erectus-nak hívható hominidákat elválasztja a késő pliocén változatos főemlős világától. Az erectushoz vezető evolúciós ösvényeket ezért ma két nemzetség és több faj felől bújtatjuk át az ismeretlen időszak alagútján, akik egyszerre lakhatták Afrika Szaharán túli vidékeit a pliocén végén, a pleisztocén kezdetén. Miért indulhatnak egyenlő eséllyel? Mert mindegyik rendelkezik egy kevéssel abból az anatómiai konstellációból, ami a Homo erectus-t jellemzi. Csak felsorolás szinten ezek: megnövekedett és összetett szerkezetű agy; fogsor és állkapocs redukciója, fejlett hőháztartás (előreugró orrüreg, izzadságmirigyek), nagy testméret, a két lábon járást segítő medence; megnyúlt alsó végtagok; boltozatos talp; képesség az eszközkészítésre és eszközhasználatra. Egyik faj sem rendelkezik a teljes csomaggal, így szinte megfoghatatlan az átmenet kérdése. Mindenesetre a sediba a többiAustralopithecus-nál jobb eséllyel indul a versenyben, amit anatómiai jellemzői mellett viszonylag fiatal kora biztosít.

Hogyan kommunikáljuk az ember eredetét?

Miért kerül ez kutatás az emberi kultúrával foglalkozó bolgra? Egyrészt azért, mert az ember eredetéről mond el valamit. Másfelől azért, mert a tudományos eredményeken túl is tanulságos. A projekt szerkezete és kommunikációja sikerre ítélt, amihez persze nagyban hozzájárul a téma: mindenkit érdekel, hogy honnan származik. Néhány szembetűnő és hasznos elemet érdemes kiemelni az Australopithecus sediba kutatásáról és bemutatásáról a nagyközönség számára.

Az afrikai paleoantropológia tudományterülete sok szempontból úttörő és újító vállalkozásnak számított már a huszadik század első felében is. Raymond Dartausztrál antropológus 1924-ben ismerte fel az Australopithecus africanus első fosszíliáit Dél-Afrikában, a „taungi gyermek” képében. A Nature folyóiratban közölt írása a gyermeket a főemlősök és az ember közötti hiányzó láncszemként mutatta be. Az ötlet meglehetősen fagyos fogadtatásra lelt régészeti körökben, hiszen az ekkori tudományos vélekedés szerint az ember őse Eurázsiában élt. A számos európai neandervölgyi és Homo sapiens maraványon kívül ütőkártyaként az Angliában talált piltdowni ember szolgált. Majomszerű állkapcsa és nagy agykoponyája meggyőzően illusztrálta a „hiányzó láncszemet” – ekkor még senki sem tudott arról, hogy a lelet hamisítvány.

Dart kezdeti kudarca volt az a lélektani pillanat, amikor az ember eredetének nagy kérdése, a tudományos igényű kutatómunka és a közvéleményt alakító médiumok egymásra találtak az afrikai kontinensen. Az 1930-as évek során Dart és a fáradhatatlan Roger Broom kis túlzással minden kő alá benéztek Dél-Afrikában. Így kerültek elő az Australopithecus africanus további maradványai Makapansgatban, Sterkfonteinben, vagy a Paranthropus robustus fosszíliái Kroomdrai lelőhelyen. Az alaposan megtervezett tudományos munkára a nagyközönség figyelmét is ráirányították: híradások jelentek meg az Illustrated London News hasábjain, de több könyv is az ember afrikai eredetét népszerűsítette (Finding the Missing Link, 1950; Adventures with the Missing Link, 1959; African Genesis: A Personal Investigation Into the Animal Origins and Nature of Man, 1961).

A következő mérföldkő Louis Leakey írása volt a National Geographic számára 1960-ban. A Kelet-Afrikában dolgozó régész ekkor tárta a széles nagyközönség elé az általa Zinjanthropus-nak nevezett embertani leletet, ami új korszakot nyitott az eredetkutatás népszerűsítésében, és nem utolsósorban támogatásában. Ettől az évtől kezdve a Leakey család tanzániai és kenyai ásatásainak finanszírozásában a National Geographic Society prominens szerepet tölt be, a magazint olvasó pedig biztosan tájékozódhat az újabb és újabb eredményekről. A társasággal felvett kapcsolat azonban csak egy eleme volt annak az alapvető iránymódosításnak, amit Louis és Mary Leakey vittek véghez. Az afrikai eredet kényes témájában alapos érvekre volt szükség, ezért az Olduvaiban végzett munka szinte a kezdetektől fogva interdiszciplináris vállalkozás volt. Paleontológusok, régészek, geológusok dolgoztak együtt, hogy a fosszíliák korát, rétegtani összefüggéseit a lehető legpontosabban rögzíteni tudják. A Leakey család gyakorlatilag a lelőhelyeken élt, a Társaságtól kapott összegekből pedig a kutatás infrastruktúrájának kialakítására is áldoztak. 1961-ben alapították meg az Őstörténeti és Paleontológiai Központot, majd a Leakey Alapítvány következett, amely az afrikai ősemberkutatás kulcsfontosságú projektjeit támogatta és támogatja. Mindemellett népszerűsítő cikkekben, filmekben az eredményekkel, és a feltárások kalandos történeteivel tartották fent a nagyközönség folyamatos érdeklődését.

Ma úgy mondanánk, a Leakey család a finanszírozás, a kutatás és a promóció terét egybefüggő, szövevényes és addig nem tapasztalt hatékonysággal működő kapcsolati hálóval fedte le. Ehhez persze szükség volt az olyan erőteljes személyiségekre, mint Louis vagy Mary. Visszatekintve azt is láthatjuk, hogy a “networking” egy korát megelőző lépésben hálózta be az érdeklődő közönséget: a Leakey család régészetnek áldozott élete a mai valóságshow-kra emlékeztető módon és hatással jelent meg a sajtóban, ellenállhatatlan allegóriát kínálva a generációk láncából építkező emberiségre. Ennek egy része úgy tűnik, tudatos volt. Még a Wikipedia-n is olvashatjuk  azt az anekdotát, miszerint Louis a terepen nyers patkányhúst szeretett volna megetetni fiaival, és az akkor még tinédzser Irven DeVore főemlőskutatóval, hogy az ebéd “végeredményét” összevethesse őskori korpolitokkal.  Így fordult DeVore-hoz: “édes fiam, hadd tegyelek híressé!“

Rivaldafényben az új fosszíliák

Lee Berger, a johannesburgi University of Witwatersrand paleoantropológusa hasonló utakon egyesítette tudományos tevékenységét a közszerepléssel. Az amerikai születésű kutató Dél-Afrikában a Dart és Leakey által kitaposott ösvényen halad. Tevékenysége az Óvilágban a dél-afrikai Paleontological Scientific Trust (PAST) munkatársaként kezdődött; azóta szinte minden fontosabb helyi kutatóintézettel végzett közös munkát a Dél-Afrikai Köztársaság, Zimbabwe és Botswana területén. Kutatóként, túravezetőként és az Emberiség Bölcsője (Fossil Hominid Sites of Sterkfontein, Swartkrans, Kromdraai, and Environs) UNESCO pályázatának egyik szerzőjeként tudománypolitikai és örökségvédelmi munkája is ismert. 2004 óta a Wiwatersrand Egyetemen az emberi evolúció és a közérthető tudomány (public understanding of science) docense.

Közszereplése 1997-ben indult a National Geographic “istállóban”. Olyan dokumentumfilmek kötődnek hozzá, mint a Naked Science, az Ultimate Survivor, az Ancient Enemies, vagy a Sky network által jegyzett Fossil Hunters. Több tudományos népszerűsítő könyve is megjelent: In the Footsteps of Eve: The Mystery of Human Origins, 2001; The Official Field Guide to the Cradle of Humankind, 2004; A guide to Sterkfontein and the Cradle of Humankind 2006; vagy tavaly a NatGeo Children Books sorozatban a The Skull in the Rock: How a Scientist, a Boy, and Google Earth Opened a New Window on Human Origins.

Akadémiai körökben visszás érzelmeket keltett ez a sokak szerint a tudományosság rovására végzett, túlzó népszerűsítés. A szakmai fórumokon megjelent recenziók rendre a könyvek szarvashibáit emelték ki, csak egy példa:

“But in my experience In the Footsteps of Eve exceeds by literally an order of magnitude the mistakes and errors I have ever encountered in a book. Please actively discourage your students and non-scientific friends and acquaintances from buying this book. But senior academics at the University of the Witwatersrand should do so and reflect on the several ways In the Footsteps of Eve has damaged its academic reputation.“ (Bernard Wood 2002, Journal of Human Evolution 42: 503).

Az Australopithecus sediba esetében, talán a kritikákat megszívlelve jóval átgondoltabb, kiegyensúlyozottabb  publikációs architektúra készült el. Vegyük sorra a fő lépéseit.

1. A téma mindig aktuális a tudományos és “nemtudományos” közösség számára is. A dél-afrikai paleoantropológiai kutatás folyamatos, intézményrendszere, amint láttuk, nagy múltra tekint vissza. Az emberi evolúció tudományos problémaként nem kíván különösebb bemutatást, a “honnan jöttünk” pedig magától értetődően a közvéleményt is izgalomban tartó kérdés. Az eredet minden régészeti probléma esetén hasznos csatorna a nagyközönség felé.

2. A terepmunka a johannesburgi egyetem és a világörökségi helyszín állandó tevékenységének része. A laborvizsgálatokat viszont hat egyetemi kutatóintézet végzi a világ minden pontjáról. Egy részükkel Berger a korábbiakban szakmai kapcsolatban is állt, nem mellesleg kivétel nélkül a legmagasabb szakmai követelményeknek megfelelő intézetek. Kezdettől fogva összehangolt és összetett (interdiszciplináris) munkáról van tehát szó, mindenki világosan megfogalmazott részkérdésekre válaszolt, a részkérdések pedig jól körülírható egésszé állnak össze. Az összkép a faj taxonómiai meghatározásából, anatómiai jegyeinek felgöngyöléséből, életmódjának interpretációjából áll.

3. Az is világos, hogy a publikáció, a promóció, és természetesen a mögötte álló kutatás tervezett ritmusban történik: folyamatos, gyors és jól követhető. A felfedezést követően a megtalálás körülményei és az alapvető régészeti adatok láttak napvilágot (rétegtan, kor). Minden évben olvashattunk közlést egy-egy részproblémáról, majd öt évvel a felfedezés után az eddigi eredmények összegzése is megszületett. A követhetőséget a kitüntetett publikációs platformok biztosítják: a National Geographic és a Science magazin. A két platformon az eddig végzett munka minden fontosabb állomása dokumentált, az érdeklődő egyszerűen tud navigálni, ha felvette a fonalat. A bemutatás nyelvezete kettős, de a történet ugyanaz: a NatGeo a közönség számára fogalmaz világosan, a Science pedig tudományos szempontból is értelmezhetővé teszi a kutatást. A fonalat felvenni több, mint egyszerű, a két platform  messze hozzáférhetőbb és népszerűbb, mint a szakmai folyóiratok. Utóbbiak esetébe persze nem a népszerűség a fő szempont, az elért eredmények viszont a szakemberek körén kívül is érdeklődésre tartanak számot.

4. A paleoantropológia szerencséje, hogy leletanyaga könnyenkommunikálható a nagyközönség felé, kínálja magát az összemérésre és a megszemélyesítésre. Az érdeklődő közvetlenül a saját testére reflektál, ha szembesül az emberelődök csontjaival. A tudományos adat így könnyen fordítható át egy mindenki számára követhető történetté – ez a karja, ez a feje, ez ennyivel hosszabb, ez ennyivel kisebb. A sedibához kapcsolódó képanyag egészen explicit ezen a téren. Három kulcsfotó létezik: a) a romantikus, b) a didaktikus és c) az intim. A romantikus képeken a koponya látható a megtalálás helyén, a barna földben, az azúrkék, elsiető ég alatt. A didaktikus képeken a maradványok a modern ember és más Australopithecusok társaságában láthatók, vagy a törzsfejlődés fájára függeszkednek – viszonyítási alapot kínálnak. Ez a mozzanat hívja fel arra is a figyelmet, hogy a közönségnek címzett üzenetek célja egy tudományos kutatás esetében az eredeti értelemben vett ismeretterjesztés. Mindemellett a mai információáradatban a figyelemért folytatott harcra promóciós eszközökkel is érdemes készülni.

Ilyen eszköz a személyes kapcsolat, kötődés kialakítása is, ehhez viszont életre kell kelteni a múltat. Az intim fotókon a lelet hozzánk hasonul. Az egyik ilyen képen az MH1 kézcsontjai anatómiai rendben feküdnek a kutató tenyerében. A másik képen maga MH1 néz ránk, művészi igényű tudományos rekonstrukción. A megszemélyesítés alaposan megtervezett. Minden felületen hangsúlyozott információk, hogy a csontok gyermek maradványai, és hogy a csontokat gyermek találta meg. 2011-ben tovább bővült ez az asszociáció: MH1 fiatal hím nevet is kapott, méghozzá egy iskolai pályázat keretei között. A nyertes nevet egy 17 éves diák ötölte ki – Karabo, ami swestwana nyelven “válasz”-t jelent (igaz, inkább lánynévnek számít).

5. A nagyközönség felé való kommunikáció sikerének egyik kulcsa az egyszerű, egyértelmű üzenet, amit a Karabo név az Au. sediba esetében világosan megfogalmaz. A különböző publikációkban megjelenő fő üzenet, hogy Karabo, a maga mozaikos tulajdonságaival ugyan nem az egyetlen, de kétségkívül  ígéretes jelölt az ember őse címre.

6. Az üzenet kicsit haza is beszél – az új faj az Emberiség Bölcsője hírnevét öregbíti, ami közvetett módon a további kutatásoknak, a finanszírozásnak készítheti elő a terepet.

Szakmai szempontból ezúttal nincsenek bakik, előremutató, hasznos és alapos tudományos munkát ismerhettünk meg a közölt adatokból. A publikációt kísérő promóció (ha úgy tetszik, a forma) legalább ilyen hatásos, függetlenül attól, hogy tudományos szempontból milyen véleményen vagyunk az Au. sedibakutatásának eddigi eredményeiről (ha úgy tetszik, a tartalomtól). Minden érdeklődő, aki kíváncsi Karabo-ra, könnyen feldolgozható, könnyen elérhető és könnyen követhető narratívával, történettel fog találkozni a sajtóban. Meg is fordíthatjuk ezt a mondatot: Karabo olyan könnyen elérhető, hogy előbb-utóbb érdekelni fog.