Csajok az őskorból: ama búvárok

nyitokep_ama_909

Nyár, hőség – mi más esne jobban, mint egy kis strand-hangulatú antropológia a tengeri erőforrások felhasználásáról. A japán Ise-öböl környékén még ma is találunk asszonyokat, akik a tenger mélyére merülnek a ritka igazgyöngyökért. A mesterség nem meglepő módon kihalóban van, kevés fiatal japán lány bukik ma már hosszú percekre a jéghideg víz alá. Felmerül a kérdés: miért kell lánynak lennie? A végén kiderül. (A galériákban meztelen nők szerepelnek, aki nem szeretne ilyet látni, ne nézze végig).

Nagyítóval keressük a máig élő ősi mesterségeket a világban, várjuk a tippeket és írásokat antropológus olvasóinktól!

Ember és tenger kapcsolata igazán nagy múlttal rendelkezik. Ha őseink tengermelléki vándorlásait nem számítjuk, a legkorábbi kézzel fogható bizonyítékokat a dél-afrikai partok barlangjaiban találjuk meg. Itt százezer évvel ezelőtt félredobott kagylóhéjak tömege árulkodik arról, hogy a tengeri herkentyűket már a középső kőkor idején is szívesen fogyasztották; a szebb kagylókból pedig nyakláncok készültek. Az első valódi gyöngy ékszer az Emirátusok partjairól került elő, ez „mindössze” 7500 éves.

Rögtön a második helyezett Japán, itt dzsómon búvárok hoztak a felszínre gyöngyöket úgy ötezer éve. A szigetország számára az óceán ez után is ékszeresdoboz és éléskamra maradt, a női búvárok 750 körül tűnnek fel az írásos forrásokban. Az amák (jelentése: a tenger asszonya) kagylókat, hínárt és mindenféle élelmet kerestek a sekély öblök fenekén. A legértékesebb zsákmány az afrodiziákumként is tisztelt Abalone kagyló volt. Gyöngye áhított, de nagyon ritka kincs, a kagylót inkább selymes fényű háza miatt keresték.

A halászat módszere és eszközei a huszadik század közepéig változatlanok. A halászfalvak lakói évszázados tapasztalattal megtervezik a víz alatti aratás helyét és menetét (ki gondolná, a tervezés elsősorban férfimunka). Az asszonyok magukhoz veszik szütyőiket, és a fából készül dézsákat. Ezek a víz színén lebegve egyszerre merülési pontok, bólyák és tárolóedények. Hagyományos lenruhába bújnak (fundoshi), összekötik hajukat (bandanna). Övökbe tűzik a lapos, L alakú spatulát, amivel majd a sziklákhoz tapadó kagylókat fejtik le. Ezen kívül esetleg egy zsinóron lógó facsipeszt akasztanak a nyakukba, amivel az orrukat fogják be. A fülük védelmére zsírral átitatott szövetcsomókat használnak.



Az amák 11 évesen kezdik nem mindennapi mesterségüket. Mire megszokják a közeget, két-három percet is kibírnak levegővétel nélkül. Átlagosan 9-10 méter mélységben dolgoznak, de extra súllyal 30-40 méterig is lemerészkednek. Egy munkafázis négy órás, ez alatt akár hatvanszor is alámerülnek, a dolgosabb napokon pedig három ilyen műszakot teljesítenek. A búvárok tehát életük jelentős részét a tengerben töltik – méghozzá meztelenül. A ruha akadályoz a mozgásban, nehéz, ráadásul vizes és hideg marad a parton, a munka szüneteiben.

Erre az időtlen képre vethetett egy utolsó pillantást Yoshiyuki Iwase. A halászfalu gyermeke egyetemi tanulmányai után visszatért szülőhelyére, és Kodak gépével a búvárok ősi módszereit örökítete meg. Képein egyébként jól megfigyelhető, ahogy az ihletett Yoshiyuki a dokumentáció közben fokozatosan az aktfotózás felé fordul.



A hatvanas évektől gyökeres változások kezdődtek az amák életében. Egy japán vállalkozó, Kokichi Mikimoto kifejlesztette a mesterséges gyöngynövesztés eljárását. A kagylókba kis piszkot juttatott, amiből rövid idő alatt gömbölyű gyöngyök fejlődtek. Mikomoto kagylóit ama búvárok hozták a felszínre a művelethez, vitték vissza a víz alá, és aratták be végül termésüket.

Az gyöngyékszereket mázsaszámra lehetett eladni az európai és amerikai piacokon. A vállalkozás néhány év alatt egész birodalommá nőtt Toba város környékén, és az amák nagy része ma a Mikomoto Pearl-nek dolgozik. A cégnél a nyugati nyitáskor egyenruhát és más újításokat vezettek be, a veszélyes és kis hatékonyságú hagyományok rovására. A nagyüzemi termelés fejlődése lassan az amák munkáját is nélkülözhetővé teszi. 1956-ban majdnem húszezren éltek Japánban, 2010-ben mindössze 2174-en maradtak. A ma is aktív sellők öregszenek; szinte hihetetlen, de nem kevés kilencven éves asszony is merül még.

A tengeri sellők kultúráját nem csak Japánban ismerik. Dél-Korea 2007-ben ajánlotta, hogy a Jeju-sziget hasonló módszerekkel dolgozó búvárai az UNESCO Szellemi Kulturális Örökségét képezzék. Japán is hasonló lépésre készül: az ama életmód nemzeti kincsnek számít, festőket és költőket ihletett meg az elmúlt évszázadokban, de a mai populáris média is felkarolta a sellők témáját. Az ötvenes-hatvanas évek bizarr horrorfilmjei mellett az amák egy James Bond moziban is feltűnnek. Az Amachan tévésorozat főszereplője egy fiatal lány, aki Tohokuba költözik, hogy búvárrá váljon.



A sorozat egy érdekes elemet ragad ki az ama életformából, a független nővé válás motívumát. Jöjjön tehát a magyarázat, hogy miért nők végzik ezt a kimerítő és veszélyes munkát. Az eredeti indok ma már inkább felháborító, mint logikus. Eszerint az asszonyok teste zsírosabb, ezért jobban megtartja a hőt és a levegőt, tehát alkalmasabb a búvárkodára. Az amák születésének valódi oka talán a kényszerűség lehetett. A régi halászó közösségek szinte mindent az őket körbevevő tengertől remélhettek, ezért minden dolgos kézre nagy szükség volt a vízben. A női búvárok szakmája hamar önfenntartóvá vált; erős közösséget, ha úgy tetszik, céhet alkottak, ami a függetlenség kis szigeteként emelkedett ki egy férfiak által irányított társadalomban.



Dokumentumfilm egy volt ama búvárral

 

Ez is érdekelhet...

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>