Wadi el-Jarf: bonanza Egyiptomban

Az egyiptomi „MTI” múlt hét pénteken közölte honlapján, hogy egy francia-egyiptomi expedíció megtalálta a világ legrégebbi kereskedelmi kikötőjét a Vörös-tenger keleti partjába fúródó Wadi el-Jarf területen. Az IFAO és az Assziuti Egytem ásatásai Pierre Tallet, illetve El-Sayed Mahfouz vezetésével valójában már 2011 óta folynak, de az idei év teszi fel a koronát az egyiptomi régészet új szenzációjára. A tudósítások szerint írásos dokumentumok is előkerültek, melyek jórész Khufu, a IV. dinasztia fáraójának 27. uralkodási évében keletkeztek. A 40 papirusz a legkorábbi ilyen íráshordozók közé tartozik, a feljegyzések a kikötő adminisztrációjával kapcsolatosak. Az írásos forrásoknak köszönhetően nem csak a tárgyak olvasására kell hagyatkoznunk Wadi el-Jarf értelmezésekor.

Papirusz Hufu kikötőjéből, az Óbirodalom korából

Az írnok rendezett világa: elszámolás a feljegyzések között, papirusz az Óbirodalomból. Fotó forrása: Egyptologists’ Electronic Forum (EEF)

A leletegyüttes régészeti-anyagvizsgálati csemegének is számít, hiszen papirusz, kötél, famaradványok, in situ kőhorgonyok és móló (!) is előkerültek a számtalan egyéb installáció mellett. A kikötő elsőrangú bizonyíték a korábban inkább csak írásos források alapján rekonstruált Vörös-tengeri hajózásra az i.e. harmadik évezred első felében. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a Keleti-sivatag rézbányái és feldolgozó műhelyei szinte karnyújtásnyira voltak a kikötőtől – egész infrastruktúra bontakozik ki tehát az ásatások nyomában.

A leletbőség, a komplex feldolgozás lehetősége máris megtermékenyítően hat az érintett tudományterületekre. Az Arizonai Egyetem Journal of Ancient Egyptian Interconnections folyóirata márciusban tematikus számot szentelt a témának, „tengeri hajózás és összeköttetések” címmel. Akinek futja az előfizetésre, itt elolvashatja az ásatásvezető idei beszámolóját is. A 2010-11 évad munkálatairól Tallet a British Museum Studies in Ancient Egypt and Sudan 18. számában ír, színes-szagos ábrákkal. Ez a publikáció szerencsére nyílt hozzáférésű ezen a linken. A továbbiakban Tallet és munkatársa, Gregory Marouard egy cikkéből szemezgetek, ami az Egyptian Archaeology 40. számában jelent meg.

A lelőhely

Az elmúlt tíz évben jelentősen megnövekedett tudásunk a Vörös-tengeri hajózásról, köszönhetően az ősi kikötők feltárásainak. A Francia Intézet (IFAO) először Ayn Sukhna mellett talált ilyen települést a Szuezi-öböl partján, ahonnan a Sinai-félsziget réz- és türkizbányái felé indultak az egyiptomi hajók.

A fáraók expedíciói által hagyott feliratok alapján Ayn Sukhna az V. és XII. dinasztiák korában lehetett igazán forgalmas kikötő. A célállomások között minden bizonnyal a Sinai nyugati partját őrző Tell Ras Budran is szerepelt, ahonnan az expedíciós csapatok a félsziget belsejében található Serabit el-Khadim és Wadi Maghara felé vehették az irányt. A parti erőd minden bizonnyal stratégiai jelentőséggel bírt a kereskedő- és bányászexpedíciók számára.

Wadi al-Jarf kikötőjének felfedezése ezt a képet erősíti meg. A lelőhely a Nílus-völgyet és a Vörös-tengert összekötő egyik fő útvonal végén, a Wadi Araba szájánál helyezkedik el, 90 kilométerre délre Ayn Sukhnától, 25 kilométerre a modern Zafarana városkától. A térségben a tenger összeszűkül, a Sinai-félsziget és Wadi al-Jarf között a távolság mindössze 50 kilométer. Átellenben található Tell Ras Budran lelőhely, a kapcsolat a két település között így több, mint valószínű. Wadi al-Jarfról már John Gardner Wilkinson és James Burton is említést tettek 1823-ban, majd 1954-ben a francia François Bissey és René Chabot-Morisseau fedezték fel ismét – az ő munkájukat a szuezi válság szakította félbe. A lelőhely azonosításában jegyzeteik, valamint Google Earth felvételek vizsgálata segített.

Az épületcsoportok

A kikötő négy épületcsoportból áll, melyek a tengerparton, illetve a hegylábi régióban helyezkednek el, közel a Szent Pál kolostort éltető forráshoz. A kerámiaanyag alapján mindegyik területet használták már a IV. dinasztia első felében is (a piramisépítő fáraók korában), egészen az V. dinasztia kezdetéig.

Wadi el-Jarf nagyobb térképen való megjelenítése

A parttól öt kilométerre egy 25-30 galériából álló komplexum található (Zone 1 a térképen). A négy feltárt helység alapján ezek raktárak lehettek, hasonlóan Ayn Sukhna és Mersa Gawasis ilyen épületeihez. Változatos méretűek, 16 – 34 méter hosszan nyúlnak a mészkősziklába, átlagos szélességük 3, magasságuk pedig 2,5 méter. Kialakításuk egyetlen előzetes terv szerint történhetett, amit a helységek viszonylagos egyformasága, átgondolt elhelyezésük sugall. A raktárakhoz vezető utakat 2-3 méter magas kőtömbök szegélyezik, a bejáratokat pedig a kor királyi temetkezéseihez hasonlóan zárókövek védték. A legnagyobb galéria bejáratánál egy hivatalt jelző botot tartó figura képe látható, aki a felirat tanúsága szerint „a Fayum írnoka, Idu”. A galériák raktár voltát mutatják az itt talált tárgyak: kötelek, textilfoszlányok, fadobozok és egyéb fatárgyak törmeléke. A maradványok között akácia evezőt, libanoni cédrus gerendákat, illetve egy 2,7 méter széles, teljes hajóelemet találunk. Utóbbi egyértelműen utal hajók jelenlétére, amiket talán elemekre bontva tároltak itt.

Raktárak Wadi el-Jarf óbirodalmi kikötőjében

Raktárak Wadi el-Jarf óbirodalmi kikötőjében

A galériák gömbös testű, nagy méretű tárolóedények cserepeiben is bővelkedtek. Az edényekben vizet és élelmet raktároztak, felületükön gyakoriak a vörös tintával írt hieroglif feliratok. A „címkéken” munkásbrigádok neveit, talán hajók neveit is olvashatjuk. Az edények nagy mennyisége önmagában is arra utal, hogy ezeket helyben gyártották; ezt a gyanút erősíti meg egy, a közelben feltárt égetőkemence is. A helyi agyagművesek sajátos márgás nyersanyaggal dolgoztak, így termékeik könnyen felismerhetők Wadi al-Jarf leletanyagában. Innen származó edényeket kis mennyiségben találtak Ayn Sukhna IV. dinasztiához rendelhető részein, Tell Ras Budranban pedig nagyon gyakorinak számítottak. Utóbbi helyen az ásatók „Sinai áru”-nak hívták ezeket az edényeket, de a Jarf-i feltárások tisztázták valódi eredetüket, egyben a kapcsolatot a Szuezi-öböl két partja között.

A galériák és a tengerparti építmények között félúton találták meg a legnagyobb ma ismert fáraókori építményt a Vörös-tenger partvidékéről (Zone 5 a térképen). Ezt a 60×30 méteres, téglalap alakú épületet 13 hosszú helységre osztották, melyek rendeltetése egyelőre nem világos.

A lelőhely utolsó egysége közvetlenül a tengerparton állt. A víz vonalától 200 méterre a szárazföld felé egy mészkőtömbökből épített domb magasodott, melyet könnyűszerkezetű tábori építmények vettek körül. A 10 méterátmérőjű, 6 méter magas domb tájékozódási pont (arabul alamat) lehetett. Az itteni építmények közül a legfontosabb mégis inkább az L alakú móló lehetett, ami a partról indulva 160 méter hosszan folytatódik a sekély víz alatt keleti irányban, majd délkelet felé fordulva további 120 méteren követhető. Az állandó, Észak – Dél irányú szelek és áramlás ellenében ez a konstrukció hullámtörőként működhetett, ami egy több, mint három hektáros területet fogott közre a horgonyvetéshez.

Alacsony vízállás mellett látszik még az Óbirodalom korában épített móló Wadi el-Jarfban

Alacsony vízállás mellett látszik még az Óbirodalom korában épített móló Wadi el-Jarfban

A létesítmény kikötő voltát a víz alatt talált legalább 21 mészkő horgony, illetve a helyi műhelyben készült néhány ép tárolóedény bizonyítja. A horgonyok gyakran párban fordultak elő, általában 60-80 cm hosszúak és 48-62 cm szélesek voltak. Három- és négyszögletű, de hengeres formák is feltűnnek közöttük; lekerekített végükön mindegyik példánynak a kötél rögzítésére alkalmas lyukat fúrtak. A kötél használatára utaló nyomok – rovátkák a horgonyokban – viszont hiányoztak; talán nem hajókról származnak, hanem szándékosan helyezték őket így a vízbe, hogy az átutazó hajók rövid megállását segítsék. Ezek az első olyan horgonyleletek a fáraókori Egyiptomból, amik eredeti kontextusukban maradtak ránk, egyben a legkorábbi nagy koncentrációnk is ilyen tárgyakból a bronzkor korai szakaszában. Eddig kb. 35 horgony volt ismert a fáraók idejéből, főleg Mersa Gawasis lelőhely középbirodalmi, másodlagos használatból ránk maradt példányai.

Wadi el-Jarf felfedezése ismét csak az Óbirodalom tengeri expedícióinak kiterjedt és logisztikai szempontból igencsak összetett voltát támasztja alá. A kikötő azt is jelzi számunkra, hogy az egyiptomiak erős igénye volt a tengerparti sáv, és a sivatagi rézlelőhelyek fennhatóság alá vonása, már a negyedik dinasztia elején is. Ma lépten-nyomon stratégiai fontosságú létesítményekre bukkanunk a Szuezi-öböl mindkét oldalán. A lelőhelyet látva a kutató elgondolkodik: egy ekkora méretű létesítmény csupán a Sinai-félszigetre vezető út állomása, vagy talán nagy hajóutak kiindulópontja a tenger déli szakaszai, Punt távoli földje felé?

Tallet, P. 2012: Ayn Sukhna and Wadi el-Jarf: Two newly discovered pharaonic harbours on the Suez Gulf. British Museum Studies in Ancient Egypt and Sudan 18: 147–68

Tallet, P., Marouard, G. 2012: An early pharaonic harbour on the Red Sea coast. Egyptian Archaeology 40: 40-43.

Ez is érdekelhet...

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>